Rékasi Károly: Mindig a megoldást keresem PDF Nyomtatás E-mail
Olvasóink értékelése: / 0
ElégtelenKitűnő 
Írta: Ordódy Eszter   
2011. március 02. szerda, 01:00
Tartalomjegyzék
Rékasi Károly: Mindig a megoldást keresem
2. oldal
Minden oldal

Rékasi Károly színművésszel kihívást jelentő szerepekről, átlényegülésről, neves tanítókról, útravalóról, próbákról, és az elérni kíván célokról beszélgettünk.



- Ön Jászberényi születésű, úgymond jász, a Jászságból. Milyen családi gyökerei vannak, művészi ambíciókkal bíró szülők, nagyszülők, akik a színészi pályára inspirálták?

- Ez úgy hangzana nagyon-nagyon szépen, hogy már oh, már az én nagyszüleim is..., és a népművelő körökben... , de senki semmi ilyesmivel nem foglalkozott. A nagyszüleim paraszti származásúak, a szüleim pedig a híres és valamikor nagyon-nagyon szép múltú Hűtőgépgyárban dolgoztak. Aztán fuvarozással foglalkoztunk, de még a klasszikus módon, lovas kocsival szállítottuk a tüzelőt meg az építő anyagokat. Tehát az egész életem ebbe az irányba mutatott, hogy nekem ezt kell csinálni, amivel most foglalkozom. (nevet)

- Műszaki szakközép iskolában tanult, ez utal-e akkori érdeklődési körére?

- Az sem az én kitalációm volt, mint ahogy nagyon sok minden más sem, ami velem történik. Amikor nyolcadikos voltam, sok más nyolcadikoséhoz hasonlóan nekem is volt valamiféle üresség a továbbtanulást vagy a további életutat illetően a kobakomban. Édesanyám javasolta, hogy ne gimnáziumba menjek, mert ha nem akarok továbbtanulni, akkor a mezítlábas érettségivel nem sok mindenhez tudok kezdeni. Szakmunkás képző? Ha véletlenül mégis úgy alakul, és benő a fejem lágya, és tovább tanulnék, akkor ott meg nincs érettségi, ezért középutas megoldást javasolt nekem, ez pedig az Erősáramú Szakközép Iskola volt, ami ott, Jászberényben működött, és ahol nagyon-nagyon gyorsan kiderült, hogy Ohm-törvényéhez az égvilágon semmi közöm nincs.

- Keveseknek van...

- Az osztályfőnököm egy csoda-pasas volt, Bakki Árpád tanár úr, aki fölismerte azt, hogy ennek az osztálynak - akit vagy a Jóisten vagy a Sors, de valamiféle figyelmeztetésként vagy büntetésként az ő keze alá adtak négy évre -, az egyharmada tényleg ilyen érdeklődést mutatott, az összes többi azonban inkább focizni vagy kézilabdázni szeretett, vagy népzenélni, néptáncolni, illetve bármi mást csinálni, mint az x1, x2-vel foglalkozni.

- Mikor kristályosodott ki Önben, hogy színészettel szeretne foglalkozni?

- Mint ahogy a középiskola sem az én ötletem volt, a további utam megkezdése sem az én fejemből pattant ki. Egy osztálytársam mondta egy versmondó verseny után, amit megnyertem, hogy „Karcsi, nem akarsz te színész lenni?”, és mivel én akkor sem nagyon tudtam, hogy mi akarok lenni, mondtam neki, hogy „hát, de, persze, dehogynem!” Színházban sem voltam addig.

- Hányadik alkalommal vették fel a Színművészeti Főiskolára?

- Az első próbálkozásom ugye az érettségi évében volt. A harmadik, utolsó rostán pottyantam ki, s tulajdonképpen, amikor kiestem, akkor éreztem igazándiból, hogy márpedig én ezt akarom csinálni. Tehát akkorra érett meg bennem az elhatározás. Egy évre Budapestre költöztem, elkezdtem villanyszerelőként – most majdnem azt mondtam, hogy dolgozni, ez persze nem igaz -, szóval villanyszerelőként fizetést kaptam egy éven keresztül. Ott is kiderült (ez az Evig szervizben volt), hogy az égvilágon semmi közöm nincs ahhoz, amiről papírom van, miszerint villanyszerelő vagyok, de elviseltek, és fizetést adtak azért, hogy nagyobb kárt ne csináljak. A következő felvételi pedig már sikerült.

- Másképp készült a második felvételire?

- Nagyon nagy különbség volt a két felvételizésem között. Az elsőre úgy készültem, hogy elképzeltem Jászberényből, a lovas kocsiról, hogy mi az, amit elvárnak a tanárok a felvételizőktől, és annak megfelelően próbáltam felkészülni. A következő alkalom viszont már úgy történt, hogy olyan anyagokat, verseket, prózákat vittem magammal, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok, én saját magamat akartam megmutatni.

- Kik voltak a mesterei a Főiskolán, és kapott-e olyan hasznos útravalót, amit ma is kamatoztatni tud?

- A Barátok közt stúdiójában időnként viccelődve hivatkozom arra, hogy én Szinetár osztályba jártam – ezen a többiek már jót derülnek - , viszont én tényleg komolyan gondolom, hogy óriási ajándék volt az, hogy az osztályvezető tanárom Szinetár Miklós volt. Egy hallatlanul nagy tudású és rendkívül jó ízlésű ember. Nem mondom azt, hogy szakember, mert attól ő sokkal több, mint hogy szakembernek nevezhessük. Valamint Avar Pista bácsi, aki ugyan eredetileg beszéd technikát tanított nekünk, de emellett - hiszen ízig-vérig színész emberről beszélünk -, nem tudott nyugton maradni és tágította a saját határait, tehát a színész-képzésünkben is részt vett. Ha csak őket, kettejüket említem..., de hát káprázatos emberek, hölgyek, urak vettek körül bennünket: Hegedűs Géza bácsi tanított nekünk dráma történetet, az megint egy külön ajándék. Pintér Oroszlán volt a „verekedés” tanárunk, aki akkor a kaszkadőr szövetség elnöke volt. Tehát, tényleg, hallatlanul nagyszerű emberek vettek ott körül bennünket, én ajándéknak tekintem azt a négy évet, amit ott tölthettem a Főiskolán.

- Kik voltak a diáktársai, vannak-e barátai azokból az időkből?

- Elég nagy osztállyal indultunk, és a lányokkal illő kezdeni: Kiss Erika, Tallós Rita, Segesvári Gabi, Orosz Helga, Spolarics Andrea, a fiúk közül pedig: Győri Péter, Mikula Sándor, Kaszás Géza, Bagó Bertalan, Kerekes József, Epres Attila... szóval, jelentős, nagy osztály volt ez. Egyetlen egy embertől váltak meg a tanáraink, gyakorlatilag majdhogynem a teljes csapat végig csinálta ezt a négy évet. Évfolyamtársaink voltak az úgynevezett Major-osztály, őket még Major tanár úr kezdte el gondozni és nevelgetni, majd az ő halála után Kerényi tanár úr vitte a párhuzamos osztályt. Olyan nagyon nagy barátságok szerintem nem maradtak, hiszen már akkor elkezdett megmutatkozni, hogy itt azért többnyire munkakapcsolatok születnek. Természetesen barátságok kialakulhatnak, mint bármelyik más területen, de nem gondolom, hogy itt gyakoribbak a nagy, mély barátságok, mint akár, teszem azt, a fogorvosoknál, vagy – itt van most velem szemben egy optikai üzlet – az optikusoknál. Tehát együtt dolgozunk, benne vagyunk gyakorlatilag egymás agyában, egymás zsigereiben, és olyankor közelebbi a kapcsolat. Majd kialakul egy másik produkció, és akkor azokkal az emberekkel vagyunk közelebbi kapcsolatban.

- A diploma osztó után, kezdő színészként még volt módja a „nagy öregekkel” együtt játszani a színpadon. Sinkovits, Mensáros és társaik adtak-e jó tanácsokat, szakmai segítséget?

- Az én nullkilométer-kövemet nem is a főiskolához helyezném, hanem Nyíregyházára. A főiskola után egy évig a Madách Színházban voltam gyakorlaton, ahol nem igazán találtam a helyem. Az egyik un. kis-osztályfőnököm (Szinetár tanár úr mellett Félix László és Léner Péter is dolgoztak velünk), Léner Péter, akkoriban a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat vezette, amely akkor nyerte el az évad színháza címet. Ő látta, hogy nekem nem sok dolgom van az Ádám Ottó irányította Madách Színházban, neki viszont szüksége volt rám. Úgyhogy ez a két pasas megegyezett abban, hogy Ádám Ottó odaad engem egy évre Nyíregyházára. Az egy évből aztán három esztendő lett. Káprázatos három év volt: gyakorlatilag pénteken bemutatóm volt, és következő hétfőn már mindig elkezdtem egy újabb darabot próbálni. Bárány Frigyessel, Máthé Etával, Simor Ottóval, és természetesen Mensáros Laci bácsival, Schlanger Andrással, Varjú Olgával együtt dolgozni hihetetlen jó volt... hatalmas erő volt akkor a Nyíregyházi színházban. Az volt nekem, ha úgy tetszik, a „master”-képző, a főiskola után. A Főiskola adott egy alap diplomát, de a következő három év nagyon-nagyon kellett.

- Milyen szerep-álma van, ami megvalósításra vár?

- Nem szoktam álmodozni.

- Hihetetlen.

- Miért?

- A Wass Albert est is nyilván egy régi álom volt, nem a semmiből született.

- Nem álom volt, hanem vágy. Azért nem szoktam álmodni meg álmodozni, mert ha az nem teljesül, akkor nagyon rosszul tudom érezni magamat.

- Ahhoz Ön azért elég céltudatos, hogy megcsinálja a dolgokat, amiket kitűzött maga elé, nem?

- Inkább erről van szó. Igen. Azt gondolom, az a különbség az álmodozó meg közöttem, hogy én, ha kitalálok vagy fejembe veszek valamit, akkor nem várok arra, hogy na, ez majd beteljesül, majd megoldódik. Én nem a problémát látom, hanem a megoldást keresem mindig.

- Nem is passzív dologként képzeltem el Önt és az álmodozást, hanem úgy, hogy kikristályosodik az ötlet, és akkor megy utána, tűzön-vízen át.

- ... lehetőleg ezerrel, hogy ne piszmogjunk vele túl sokat.

- Zenés, vidám szerepekben ritkán látni. Bicska Maxi, Mágnás Miska alakja remekül passzolna a karakteréhez. Nem gondolt még arra, hogy ki kéne magát próbálnia egyszer egy ilyen darabban is?

- Én alapvetően jót akarok az én környezetemnek. (nevet). Viszont, ha énekelnék, azzal csak rosszat tennék. Egyébként Nyíregyházán, a Ribillió Bécsben című operettben fölléptem, én voltam a besorolás szerint az úgynevezett táncos-komikus. Valami borzasztó volt, viszont több vastapsot is kaptam. A táncos-komikusságból csak két dolog nincs meg bennem: táncolni és énekelni nem tudok, de nem is gondolom, hogy nagyon-nagyon komikus jelenség volnék. Így aztán úgy éreztem, nincs mit veszítenem: mindent beleraktam ebbe a figurába. Hihetetlen nagy sikere volt - ezt ugye tapsrendnél lehet lemérni. A tapsrendben a bonviván, és a primadonna kisebb tapsot kapott, mint én. Mindent megcsináltam: bevittem a kölyökkoromból az otthoni karikás ostort, és addig parádéztam vele a színpadon, amíg a vastapsot ki nem harcoltam. Szóval szemrebbenés nélkül, arcátlanul mindent elkövettem, úgymond könyörtelen voltam a színpadon: csak így tudtam megcsinálni a szerepet, viszont ez is hozzásegített ahhoz, hogy rájöjjek arra, nem szabad csak korlátokon belül gondolkodni. Ez volt az első fellépésem, amikor nem akartam megfelelni, hanem a saját berkeimen kívülre léptem.





- Mi az izgalmasabb: a személyiségétől merőben eltérő karaktert eljátszani, vagy olyasvalakit, aki némiképp hasonlít Önre?

- Mindig a saját személyiségemből indulok ki, hiszen fogalmam sincs, ki lehetett – teszem azt , most játszom a Bánfalvy Stúdióval a Figaro házasságát -,  Figaro. Találkozhattam én Figaróval? Hát, bár nem túl jó a memóriám, nem emlékszem rá, hogy találkoztam volna vele, megfigyelhettem volna. Tehát itt is saját magamból kellett kiindulni, hogy adott szituációban, adott helyzetekben, adott karakterekkel én hogyan működnék. Ehhez természetesen hozzá adtam a darabból kiolvasott Figaro-jellemrajzot. Ez mindig egyfajta turmix, ezért van az, hogy két egyforma Figarót az országban, pláne a világban nem lehet találni. Mindig hozzáadódik az adott alkotó, az adott színész a saját személyisége. Nem tudunk másból fogalmazni, csak a saját élményeinkből. Egy-egy élményünket, pedig hogyan élünk meg? Egy-egy történés hogyan történik meg velünk? Úgy, ahogy abban mi veszünk részt, ahogy az rajtunk keresztül folyik. Éppen ez az izgalmas ebben a játékban – nekem, szerintem. Ha egy néző fogja magát, és bemegy Békéscsabán, Győrben és Budapesten egy-egy színházba, és megnézi ugyanazt a darabot, sohasem ugyanazt látja, hiszen az egyik helyen is másképp fogalmazzák meg, a másik helyen is, és mindegyik lehet igaz.

- Ezek szerint jelentős kihívás a szerep.

- Abszolút az! Mert itt azért fölbukkannak olyan jellemvonalak, amelyek kínosan rímelnek Rékasi Károly jellemére. De a néző nem azért megy be a színházba, hogy Rékasi Károlyt nézze - a néző Figarót szeretné látni. Akkor indul az az izgalmas kis játék, hogy elkezdek áthangszerelni. A Figaro azért is külön izgalmas, mert egy kor-stílust is hozzá lehet adni.
Manapság gyakorta fölteszik a kérdést, hogy van az, hogy valaki játszik egy szappanoperában, és közben pedig Wass Albert önálló esttel is a nézők elé lép? Valakinek ez nem fér össze. Ez esetben arra szoktam hivatkozni, hogy 1986-ban az Ódry Színpadon Szinetár Miklós tanár úr saját kezűleg átadott nekem egy diplomát, a másik kezével pedig megszorította a kezem, és én ebből úgy éreztem, hogy alkalmasnak talál arra, hogy a későbbiekben bizonyos helyzetekben, bizonyos karaktereket élethűen meg tudjak formálni. Talán ez különböztet meg bennünket másoktól. Talán egy picivel érzékenyebbek vagyunk, erősebb empátiával bírunk, jobban figyeljük a környezetünket, valamint a saját életünket, és ezt adott esetben egy elénk rakott írással jól össze tudjuk házasítani.

- A Jelenetek egy házasságból című Bergman darabban feleségével, Détár Enikővel játszik együtt. Könnyebb vagy nehezebb vele játszani, mint mondjuk egy vadidegennel?

- Ez a próba-folyamat a legborzasztóbb volt számomra, amióta ezzel foglalkozom. Kezdődött azzal, hogy amikor kitaláltuk, hogy ezt a darabot állítjuk majd színpadra (megjegyzem, saját vállalkozásban - még két ilyen őrült ember nincs, hogy a saját pénzét áldozza erre), akkor indultunk éppen nyaralni, és Szardínián hol a medence parton, hol a tenger parton vettük elő a saját szövegkönyvünket. Enci is az övét, én is az enyémet. Enikő általában néhány oldal után sírva tette le, én meg az első egy-két próbálkozás után szó szerint elhajítottam a szövegkönyvet, hogy még ekkora hülyeséget... ne csináljuk, ember nem fog bemenni egy ilyen darabra. Ki megy azért színházba, hogy megnézze, ő is ilyen nyomorúságban él, és épp ilyen csapnivaló a magánélete, és egyáltalán?
Aztán mégiscsak elkezdtük próbálni... és több alkalommal otthagytam a próbát. Bergman hihetetlenül kínosan, és sejtekbe hatóan fogalmazott meg bizonyos helyzeteket, és én nagyon nehezen tudtam ezeket feldolgozni és szétválogatni. Encivel 23 éve éltünk ekkor már együtt, és ebben a 23 évben volt hepe is, meg hupa is, tehát volt szép is, meg volt rossz is, mint ahogy ez természetes. De amikor próbáltunk, és elhangoztak bizonyos mondatok Enci szájából, láttam a tekintetét, és pontosan tudtam, hogy  most éppen mire gondol, és hogy a saját életünkben megtörtént pillanatok vannak előtte. Vagy mégsem? Vagy mégis Marianne beszél most? Szóval ez egy tudathasadásos állapot volt, és amikor nem tudtam ezeket feldolgozni, akkor fogtam a szövegkönyvet, becsuktam, és azt mondtam, jó, próba vége. Én itt, most nem csinálom tovább! És akkor a két lány, Enci és Balatoni Mónika, a rendező csak ültek, és néztek...aztán pontosan tudták, hogy ha majd ennek az őrültnek egy kicsikét lemegy az agyvize, lesz következő próba is. És aztán lett is, most pedig már túl vagyunk a 105. előadáson.

- Arra nem gondoltak, hogy esetleg a könnyebb utat válasszák egy bohózattal vagy egy vígjátékkal?

- Mi feladatot akartunk adni magunknak. Nem azt mondom, hogy egy vígjáték megfelelő előadása az nem lenne feladat, kihívás. Csak mi olyan darabot kerestünk Encivel, amit meg tudunk oldani két személyre (kérvényezni kellett a jogtulajdonosoktól), másrészt mindkettőnknek azonos nagyságrendű és azonos fajsúlyú feladat jut benne. Nagyon fontos volt az is, hogy összegezni akartuk, a főiskola óta hova is jutottunk, mennyit profitáltunk ebbéli létezésünkből, és erre ez a darab kiválóan alkalmas.

- Laikusként azt gondolnám, hogy a nehezebb, komolyabb darabokban jobban ki lehet domborítani a tehetséget, a tudást, mint egy vígjátékban. Ez így van?

- Akkor most mondok Önnek egy egészen szélsőséges helyzetet, aztán megítélheti, hogy ez a megállapítás helyén való volt-e vagy sem. Tegnap este például felléptünk egy szállodában Encivel egy olyan rendezvényen, amelyen immunológusok vettek részt. Nem voltak színházi körülmények, az emberek vacsora asztaloknál ültek, semmi nem támasztotta alá, hogy majd odafigyelnek ránk és az est egy értékelhető dolog lesz. Enci énekelt, de előtte verseket mondtunk, magyar költők verseit, aztán Enci táncolt, én bűvészkedtem. Ha ezt nem vesszük nagyon-nagyon komolyan, és nem tudjuk teljes odaadással csinálni, akkor ez az ott ülő embereknek egy kellemetlen óra hossza lenne. És mégis, utána odajöttek hozzánk a szervezők, hogy nagyon-nagyon szépen köszönik. Volt olyan vendég, aki utána kijött hozzánk, és azt mondta, hogy ezek a versek óriási élményt jelentettek neki. Tehát műfajilag én nem válogatnám szét, hogy mi az értékes, mi a kemény, mi az odaadást igénylő munka, és mi nem az. Azt gondolnám, hogy ez személyiség függő. Ki az, aki - bármilyen helyzet is teremtődik számára -, százezer százalékig odateszi magát? Ez fontos, véleményem szerint, az önbecsülés miatt is. Mert bármilyen helyzet után is, ha tükörbe tudok nézni, és azt mondom, hogy ami tőlem tellett, megtettem, akkor ezután este nyugodtan le tudok feküdni. Tehát amikor este az ember elvégzi az összegzését (nem tudom, Ön szokott-e, én szoktam),  felteszi magának a kérdést: pl. Örömet szereztem-e másoknak a tőlem telhető legjobb tudásom szerint?”. Ezek a napi elszámolások nekem nagyon fontosak.

- Hogyan tud átlényegülni egy-egy fellépés előtt? Vannak bevett szokásai, babonái, szertartásai, amelyek segítenek a „felvenni”az adott karakter személyiségét?

- Kialakulnak olyan mechanizmusok, amik ezt segítik. Például a Wass Albert estre én magam szállítom az ehhez szükséges díszleteket, kellékeket, és mindenféléket. Beülünk a technikus kollégámmal az autóba, elmegyünk az adott helyszínre, és ott felépítjük a színpadot. Ez a mechanikus tevékenység szépen ráhangol a darabra: egyszer csak elkezdem ott érezni magam Wass Albert szobájában, miközben még a díszletet építjük, és telerakom könyvekkel az íróasztalt. De utána, ha elkészültünk, az utolsó fél órát magamban töltöm el az öltözőben. Utólag derült csak ki, hogy feltérképezhetetlen kihívás volt, amit magamnak állítottam ezzel a darabbal. Egy óra hosszan egyedül a színpadon lenni -  nem is gondoltam bele.
A jelenetek egy házasságból című darab előtt (saját magunk visszük Encivel a saját jelmezeinket), a fiúk fölépítik a színpadot, de a jelmezeket már mi pakoljuk be, együtt. Elhelyezzük a különböző, gyors öltözésekhez  szükséges kellékeket (mert az előadás két felvonása alatt rajtunk kívül nem bukkan fel más személy a színpadon), és mi alakítjuk át előadás alatt a helyszíneket, mi váltjuk a ruhákat, kizárólag mi csinálunk mindent - ehhez pedig nagyon kéznél kell lennie a dolgoknak, hogy az átváltozás egy pillanat alatt megtörténhessen. Amíg bepakoljuk ezeket a holmikat, ráhangolódok a szerepre. Már abban a térben mozgok, abban a gondolati körben létezem.
Ahol pedig erre nincs lehetőség, mert úgy érkezünk meg pl. egy sörsátras fellépésre, ahol artista számokkal szórakoztatom a nézőket, vagy éppen akár verset mondok, ott egy sajátos technikát alkalmazok, ami segít ebben.

- Milyen visszajelzéseket kap a Wass Albert estjével kapcsolatosan a nézőktől?

- Sohasem gyűjtögettem azokat az észrevételeket, azokat a jelzéseket, tetszés vagy nemtetszés-nyilvánításokat, amelyeket eddig kaptam, sőt, korábban nem is olvastam el a nekem írott leveleket, kivéve most, a Wass Albert est kapcsán (amely Szerelmem, Erdély címet viseli).
Amikor belefogtam ebbe a munkába, jókora adag önzés volt bennem: szerettem volna újra élni azokat a pillanatokat és érzéseket, amelyeket akkor tapasztaltam, amikor Erdélyben forgattunk Koltay Gáborral az Adjátok vissza a hegyeimet című filmet. Engem ez indukált, ez volt a kiváltó ok. Valamint azt, amit ott kint tapasztaltam Erdélyben, azt az érzést szerettem volna megosztani a határon belül élő emberekkel. Azt gondolom, hogy jóval dekadensebben, morózusabban, a helyzetünket kétségbe ejtőnek látóbban éljük az életünket, mint arra valódi okunk lenne. Valamit itt, mi, nagyon-nagyon félreértünk, rosszul látunk, és én erre akarom felhívni az emberek figyelmét.

- Nagyon másképp gondolkodnak az erdélyi magyarok, mint mi?

- Más az alapállásuk, mert tudomásul veszik, hogy egy adott társadalmi formában léteznek, ahol elfogadják vagy nem fogadják el őket, ahol megítélik vagy elítélik őket, és ebben is képesek fölfedezni a számukra örömöt jelentő, vagy boldogságot jelentő motívumokat – megjegyzem, másként már régen nem élnének. Ezzel szemben mi meg itt vagyunk, a határ innenső oldalán, képesek vagyunk a helyzetünket katasztrofálisnak, pocséknak, csapnivalónak ítélni, mert teszem azt, nem tudjuk megvenni az LCD tévét vagy a legújabb Iphone-t. Nem vesszük észre azt, hogy van mellettünk egy ember, aki szeret bennünket, akit mi is szerethetnénk. Nem vesszük észre hogy süt a nap, hogy mindjárt elkezdenek nyílni a virágok... Olyan mércét állítunk magunk elé, hogy majd akkor leszek boldog és elégedett, ha ezt, meg azt, meg amazt be tudom gyűjteni. Hát gyűjtsd be azt, ami van! Ami eredendően van. Tessék élni azzal, hogy eredendően mindenkinek joga van ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan, és boldogan élje az életét! Sokan nem helyénvaló célokat tűznek ki maguk elé, elkezdenek azért hajtani, és ha útközben elakadnak, leragadnak, sárba ragad a kerekük, akkor ott a katasztrófa. Talán bölcsebben kéne a gondolatokat megfogalmazni, és bölcsebben kéne döntéseket hozni – a saját, pici életünkben.

Szerelmem, Erdély >>>

Hozzászólások
Hozzáadás Keresés
Hajnalka  - erdély   |2011-03-02 10:21:17
Mindig nagy tisztelője voltam a színészházaspárnak.Amit a Bergmann darabban nyújtottak, jobb volt mint a film!Az erdélyi emberek hangulatát, életszemléletét megmutatni heroikus feladat. Én is úgy érzem, hogy van mit tanulni tőlük!További sikereket kívánok!
kacirc  - Rex pálinkák   |2011-03-06 09:57:30
A királyok italaként címkézett hungarikum úgy hallottam, hogy Rékasi Károly nevéhez fűződik.
Szívesen olvasnám, hogy honnan jött az ötlet,és miben nyújt egyedit ez az általa gyártott nemes ital.
Hozzászólás
Név:
Email:
 
Tárgy:
 
Gépelje be a képen látható karaktereket.
 
Képeslapküldés

Lepje meg szeretteit egy
szép képeslappal!

Tovább »

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Népszerű

2013.01.09.
Kép

A bájos Nina Dobrev a Vámpírnaplók című sorozat főhősnőjeként lett egy csapásra világhírű, s vélhetően nők milliói cserélnének...   Tovább »
2013.12.01.
Kép

Szűnni nem akaró köhögés keseríti meg az életét? Nehezen múlik a torokfájása és nem segítenek a patikában kapható szopogatós...   Tovább »
2013.12.01.
Kép

Noha a meteorológusok szerint már csak néhány napot kell várni az idei első hószállingózásra, az otthonainkba egy kis segítséggel...   Tovább »
2012.06.20.
Kép

Egy régi legenda szerint az igazgyöngy a hűség ékköve, amely csökkenti a nő vágyát, s ezáltal a mások iránt érzett vágyát. ...   Tovább »

Korábbi

2011.03.21.
Kép

Hiszik vagy sem, Gregor Bernadett félénk gyermek volt, akinek esze ágában nem volt szavalni az iskolai ünnepségeken, és sosem kereste a...   Tovább »
2011.05.06.
Kép

George Clooney vélhetően ma is a legkeresettebb agglegények egyike annak ellenére, hogy híresen nősülés-ellenes, követhetetlen sűrűséggel...   Tovább »
2011.10.20.
Kép

Ki hinné, hogy a csodálatos Monica már 47 éves? Az olasz lány modellként kezdte, majd színészi pályára lépett, így ismerhette meg a...   Tovább »
2011.03.01.
Kép

A brit színész jó ideig élte az ismert, de sztárnak nem nevezhető színészek nyugalmas életét. A legújabb Bondként azonban személye...   Tovább »
2011.04.26.
Kép

Első televíziós fellépése óta - nem véletlenül - Freddie Mercuryhez hasonlítják elementáris erősségű, kristálytiszta hangját. Tabáni...   Tovább »